A berber fia

Volt egyszer egy vénséges vén berber aggastyán. Ennek volt két felesége, és azoktól tíz fia. Már a kilencven esztendőt taposta sarujával, és készült a csillagok közé, mikor fia született. Hanem ekkor belázasodott az ijedtségtől, hiszen emberemlékezet óta nem született ennyi esztendősen atyának csemetéje nőtől. Hanem, lázas jajongását hallva, mert hát igen gyötörték, facsarták a lázgörcsök szegény öreget, egyszer csak hetednapra a gyermek futni kezdett. Eddigre már kipróbáltak rajta minden csodaszert, de nem segített sem a tengervíz, sem a majomkenyér főzete, így hát kezdték feladni az asszonyok. Hanem látva hogy a gyermek hogyan fut el délnek, a puszta homokban, az ég kis könnyebbséget adott az öregnek, és egy fertályóráig, de talán lehetett egy óra is vagy több, megeresztette az esőcseppjeit, és zuhogni kezdett. Futott bizony a gyermek, és kérdezgette a közben felbukkanó fáktól, mitől ilyen hűvösek. Azok mondták neki mind a saját nyelvükön, hogy bizony az a Kilimandzsáró hava miatt van. Attól ered a szél, és az adja a napégés elleni csodaszert. Hanem ezt hallva a gyermek egyre futott a fölé magasodó dombokra, amiből sziklás s ormótlan szurdokok magasodtak elé. Össze kellett hát szednie minden erejét, és egyszer csak megtalálta derékkötőjébe rejtett titkos tartalékát, a hazai kenyeret, amit anyja sütött még a tűz mögött, és ő oda rejtett. Evett belőle, és hirtelen fent termett a hideg lejtő alján, és csak vennie kellett a lába előtt elterülő hóból, egy jó maréknyit. Ekkor gondolt egyet, ugrott egyet hátrafelé, és már csak vissza kellett futnia apjához, folyatva a havat végig út közben. A szétfolyó hólé szagát megérezték a több ezer éve ott szunnyadó magok, s virágba borult a pusztaság, amerre csak futott. Ezeknek a virágoknak gyökerek voltak az alján. Tudva ezt a fiú a szomjúságtól, mert az már igen gyötörte, elkezdte a földet túrni a két kezével, és ami gumót út közben talált azokat mind kifacsarta a szájába. Elért a legkeserűbb gumóhoz, és mert már nagyon fájt a lába a sok futástól, ezt a gumót vitte apjához haza, és kinyílt szájába facsarta annak levét. Hanem ennek a keserű könnynek az ízét érezve a kórság messze futott apjától, aki még száz évig élt.

 

A hold könnyei

 

Egyszer volt egy világvégi falu. Ebben a faluban élt tizenhárom rendetlen leány. Éppen hét éve találkoztak életük szerelmével, és folyton az ő tekintetét keresték, de a fiúk, csak néha vetettek nekik ki üveggolyókat, ki gyöngysort, mikor évente visszatértek, így mindig adtak nekik, vagy küldönccel elküldtek nekik valami apróságot a kinycseik közül, amiért apjuk keményen megdolgoztatta őket a jobbágytelken. Mire a nyolcadik év eltelt, mindegyik lány bogos hajjal, és rengeteg tennivalóval várta volna őket, hogy végre szót értsenek velük, de valahogy olyan lusták voltak, hogy bizony megharagították a molylepkéket a könyveik között, akik körbetáncolták őket, és ettől mély álomba zuhantak este. Ekkor anyjuk egy egy levendulacsokrot tett a párnájuk alá, és dúdolva takarítani kezdtek. Ennek a tizenhárom leánynak bizony volt három titkos szobája. Sorra járták mind, hát csak úgy álmodtak, mert mind a hét szoba tiszta volt, és telis-tele volt könyvekkel. Csak ebben a nyolcadikban volt pokoli rendetlenség, de akkora, hogy nem győzték számollni, mennyi kacatot hordtak már ezek össze. Gyorsan dúdolva, seprűt fogtak, kitakarították a szobát, de közben, éjszakai munkájuk során, elfeledkeztek a lányokról, akiket addigra egy egy molylepke egy selyemszálon vonszolt végig a csillagösvényen, és felakaszotta végül mind a tizenhármat a fogyó hold sarlójára. Hanem ott pityeregni kezdtek, hogy mit fognak szólni a fiúk, ha meglátják milyenek, és nem találnak a helyén mindent, és főleg azért, hogy valódi szerelmük lépjen be reggel a szobájukba. De bizony ezekben a könnyekben fürdött addigra a tizenhárom háziasszony, és reggelre már előkerült végre a leányok szabóollója, amivel le tudták vágni őket a holdról, és mire a levendula végre kiszáradt a párnájuk alatt, ők is rendbeszedték magukat, és egy egy kulccsal felnyitották az ablak alatti ládát, aminek a nyikorgásától mind felébredtek. Ekkor felöltöztették őket, és úgy várták már a konyhában apjuk mellett a legényeket, mint a valódi dámák. Így esett, hogy végül mindőjük a megfelelő társát találta végül meg, és boldogan éltek ezután.

A pujaszedő legendája

Egyszer volt huszonegy boszorkány, akik a leghosszabb éjszakára gyűjtötték a parazsat a nyelvük alatt egész nyáron. Úgy gondolták belefújják a nyárfalángba a parazsakat, és elsőszülött fiaikat s leányaikat azon a hamun forgatják, amit az a máglya napfelkeltére hagy. Össze is hordták a nyárfarőzsét minden szegletéből a világnak, és a vacsora után, ami fekete kovászleves volt, elkezdték sorban kipörgetni nyelvük alól a sok zsarátnokot, és a gyerkőcök egyre gyorsabban táncoltak körülötte. Hanem estefelé, nyolc körül, mézeskalács illata, törökmézzel vegyítve keveredett a füstbe, és az első boszorkány, aki ráfújt az ágakra, elkezdett sziszegni. A többiek mit sem sejtve futtatták tovább egyre gyorsabban hangszerükön a saját dalukat, ami végül egy hangorkánná változott, ezzel védve, és ritmust adva a táncikáló hároméveseknek. De ekkor bekúszott az illat, éa hirtelen egy ott termő ébenfa szekér előtt sorakoztak mind, egytől egyig, apanázsért. Hanem nem apanázst kaptak, hanem kipattant egy fürge szikár ujjú vénember, és a macskái, és elkezdték a kocsira dobálni a pujákat, és mind egy sorban elfértek, épp hetesével a padokon. Ekkor gyorsan selyemzsinórt kötött az öreg a kisujjukra, és annak horgot csomózott a végére. De eddigre már olyan szédítő magasan jártak, hogy nem érték utol őket a banyák. Elrepültek az óriás kútja mellett, majd balra aztán jobbra, és már a hét forrás friss zuhatagjában fürdőztek mind. De mire meghűtötte volna őket a nagy fekete hideg, a szikár öreg lángot lehelt rájuk, mindőjükre kétszer. Ekkor kanyarodtak fel a göncöl rúdjához, közvetlenül a sarkcsillaghoz, és mire észbe kaptak, már a rúdon lógtak kisujjuknál fogva. Sírtak ríttak ekkor már a boszorkák, de sírtak ríttak ők is, mire ezt a világvégi táltos meghallotta. Ekkor elővett venyigéjéből huszonegy hársfavesszőt. Ezüst nyílhegyeket metszett a végükre, és a hegyüket atranyba mártotta háromszor, a végét pedig kacsatollal nyilazta ki. Becélozta vele éjfélkor a selyemfonalak közül az elsőt, és bizony mire bánatosan hazakullogott a huszonegy banya, bizony az összes lurkó az ágyában szuszogott, kormosan, mint ki a kéményből bújt elő. Ekkor a táltos fújtatott kettőt, belefújt a kürtjébe, és a huszonegy asszonság súrolni kezdte a gyermekét, s mire a nap felkelt ragyogott mind a tisztaságtól, ők pedig gyöngyöző homlokkal dőltek a lócára. Így járt hát huszonegy boszorka a pujaszedővel. 

Címzett ismeretlen

Fenyegetést, zsarolsz kár érted

Értem én a feketéket

Kard által vész ki azzal

Hiába gyónsz, csak vigasztal

Porban fetrengő féreg

Madár sem látja már

Gépszárnyson az égen

Ez kell, ez vigasztal

Több a macska kit nevelek

Rajtad mulatok, nevetek

Jó előre mondtuk sokan

Ráfázol ha szúrod magad

Van lent rejtek oda nem néz

Szétlőtt szemedben ott a félsz

Pénzen vetted, ölnél érte

Öl majd más is, háború széle

Kevesen vagy, nincs jellem s tudás

Nőként látlak, epém beáll

Nem mutatsz szürkeség erőt

Lassan elhal minden időd

Összehordtuk, nagyjavítás

Véred hullik késünk nyomán

Csak dísznek falra akasztom

Ha mutatsz eredet-valódban

Gyenge kutat. Spiritusz.

Mozdul kezem

Láttam már a műhelyem

Több erő kéne, de elhal lépted

Utca kövén folyik véred

Iván

Iván, a nőd kezd tetszeni

Az arca, az alakja isteni

Nem félnék kocsidban a pisztolytól

Részeg lennék nőddel a királyi bortól

Iván, csak jól csinálsz valamit

Vagyonos vagy, a semmi is gazdagít

Egyszer majd vodkázunk, én pálinkát

Iszok és nézzük a sok magyar nyunyát

Itt nálunk béke van

Gazdag ha munkája van

Az egyszeri életünk több annál sokkal

Rabszolga lázadását nézzük fintorral

Iván, harminc esztendeje jól vagyunk

Előtte is sok könnyen boldogult

E rímek szerzője nem beszél a levegőbe

Nálunk lelsz majd szeretőre

Ébredés

Fény. Fehér. Hol? Nyitva van a szám. Nem illik, de nem tudom becsukni. Folyik végig az államon. Takaró. Kórházban vagyok. Csipog itt mellettem… ez az izé. Vészhelyzet. Friss levegő. Kislányom. Hányt amikor meglátott. Milyen kis gyengécske! Segítenem kell. Gyógyszergyár, cigi… Kering felettem a gép, most már emlékszem. Nem tudtam nyelni, fájt. Ki ez a nő? Valamit mond. Papír, írok. Már jobban vagyok. Marikára eszméltem, a szemére. Feladta, most nem látom. Gonosz keringő szerkezet, jól hazavágott. A hajam. Megvan még? Nehéz a kezem, valami van rajta, megnézem, branül. Csövek. Android, mintha én programoztam volna. Magam. Szegény kislány, biztos nehezen ért utol, elég gyorsan lepasszolt az esztergomi… Emlékszem már, turkáltak a számban, ki kellett feszíteni, csak úgy sikerült nekik. Biztos valami fontos volt, legalábbis nekem. Hogyan tovább? Nem hallom amit mond, leírom. Legalább is hogy mi kellene. Először is a csöveket vigyék a pokolba. Nem lehet. Csak az egyiket. -ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Még mindig alig hallok, pedig már felébredtem. Meghaltam? Nem látom a helyet, pontosabban, néznem kell hova lépek, hogy ne bukjak orra, bár nem szédülök. Gonosz keringő izé… Ezzel kínozni lehetne, mint a középkorban, csak a tolvajnak nem a kezét vágnák le, hanem elvennék a fülét és a száját. Nincs nyálam. Milyen jó lehet köpködni, de mint a tapló. Valamit hoz ez a nő. Megmondom már neki, hogy úgy sem hallom, ne beszéljen, de most csak mosolyog és ír, ,, ezt igya meg” ,,Tápszer” Valahogy szimpatikus. Vanília, kis cukor. Majd megkérdezem van-e fahéjas is. Egyszer. Kinéztem a folyosóra, már szájról is olvasok. Fiatalemberek, a mellimplantátumot okolják. Egyik bizakodó, másik nem. Sokan már kopaszok. Nekem van hajam, de alig hallok. Nem kellett volna negyvenesnek kinézni húsz évesen. Van aki a szteroidra fogja. Hiányzik a cigi. Nem lenne okos dolog, ha már így csak vonszolom ezt a infúziós állványt. Néztem reggel, szinte nem is nyelv, ami maradt nekem. Gonosz forgó izé. Valamit már kitalálhatnának erre is, nem csak mindig a telefont. Mondta a doktor, pontosabban írta, hogy a cigi nem lesz, viszont túléltem. A gyógyszergyári munkámat kedélyesen elfelejtette megemlíteni. Nem baj, csak ez a vaníliás izé megmaradjon. Nyelvem gyógyul. Valamelyest, de nincs nyálam. Azt kivették. Még jó, hogy nem lett félig fintor az arcomon. A faluban biztos gúnynevekkel illetnének. Már jól megy a járókeret. Hozott a lányom gyümölcslevet. Nem ment meginni. Az első korty után mint a tűz. Ki is köptem. Pontosabban kiejtettem a számból, és vizet kértem. Valamelyest már tudok beszélni. A fiaim nem foglalkoznak semmivel, az egyik otthon sincs, a többiek meg eszik amit találnak, vagy kitalálnak. El tudom képzelni, bár tudják, hogy hol volt jó nekik. A lányom jár hozzám. Egész nagylány már. Lassan férjhez kell adnom. Csak ne emlékezzen így rám. Azt mondta a főorvos, ha nem eszem meg ezt a vaníliás vackot, gyomorszonda lesz, vagyis, ha fogyok. Már napi kettőt le kell gyűrnöm, hogy hízzak. Biztos lenne erre is más gyógymód, mint ez a szadizmus. Így tönkretenni embereket… Kikerültem az intenzívről. Itt már nem látom a többieken, hogy fel akarnák adni, itt mindenkinek tűz van a szemében. Mesélik, hogy mellőlem öten mentek ki a halottak közé. Egy visszatért rajtam kívül. Babonásak. Mondogatják hogy öt év, és vége, de én nem tudok nyelni, csak úgy lefolyik a lötty. Undorító. Van aki a mellét siratja, de elhallgat, ha meglát. Kivették a branült, már iszom. Csak ez a lötty. Kell hogy legyen más technológia erre is, csak az a rohadt pénz. Mert aki fizet mindent megcsinálnak neki, műmelleket műizét, mindent, csak nekünk adnak ilyen forgó gépet, ami tönkretesz mindent. Néztem magam a tükörben, harminc év amit felszedtem, nem harminc kiló, amit leszívnak egy csővel, hogy cicim legyen. Az is pénz. Nekünk meg van ez a gonosz forgó dög, ami szétéget mindent, hogy a többi rossz is szétégjen. A cigi. Mindenki arra fogja aztán, de nekem ott volt a gyógyszergyár, aztán a pesti szmog, mind mind rákkeltő, ha nagyon akarjuk, csak az egyiktől jobban nő a kukorica, a másikért meg hétmilliót fizetett a tulaj, tehát joga van. Olcsó kukorica, olcsó levegő, és csak úgy mellesleg én sebes nyelvvel, és egy hónapja járókeret nélkül. Már jobban lecsúszik ez a vaníliás lötty, de biztosan van a kertben valami, amit meg tudok majd úgy darálni, hogy lemenjen. Sokszor még a falnak dőlök, hogy pihenjek, ilyenkor eszembe jutnak a cigizős vagányok. Én is az vagyok. Újjászülettem.  Lassan, hét végén hazaengednek. Nem tudom mi vár. Remélem nem csalódom

Betegszállítót kértem, még nehezen megyek. Lépcsőn fel, szemétdomb. Hűtő üres. Öt gyerek sehol. Hol lógnak?  Mindegy, az ágyamra vágyom. Négy hónap után itthon. 

Nagy fiam eladott mindent. Remélem evett is, nem drogra ment el. Hitelt kell felvennem, de előtte MÜCSÖ. Az orvosszakértőnek csillog a szeme. Végleges hetven százalék. Erre már van hitel. Deviza, nem baj. Csak enni kell, a tápszer sem olcsó. Közgyógy. Hol is kell intézni? Valamelyest már hallok. Jobban is megyek, jó volt ez a két hónap. Férfi kéne viszont a házhoz. Valamelyest gépesítettem, és van már botmixerem. Turmixok, tápszer, összetört gyógyszerek, amiket ez a hülye körzeti felír, noha tudja, hogy még mindig nem nyelek. Az új párom egy oroszlán. Bár majomnak hívom mikor haragszom rá, de kiáll mellettem. Ez már új vágány. Így már megy. 

Tengeri ének

Egyszer volt egy várandós leány. Ez a leány, mivel jó sorban élt, egy kis halászfaluban az óperenciás tenger partján, nem félt a fia jövőjét illetően. Gyönyörűen nőtt a pocak, és minden rendben volt egészen a jeles napig, történetesen, míg fia fel nem sírt a bábaasszony kezei között. Hanem fia hangjára odasereglettek mind a falubeli asszonyok és sírni kezdtek ők is, mégpedig nem könnyeket, hanem gyöngyöket. Megijedt a bába s a leány, miféle szörnyeteg jött a világra, és gyorsan egy nádfonat hajócskát készítettek, és belebocsájtották a fiút a tengerbe. Ekkor még kicsi volt, s az áramlatokkal utazott, s azt gondolta biztosan a szél az anyja. Eső támadt, s ezzel az esővízzel, mint az ég könnyeivel táplálta magát, s már a szél hangján sírt. Meghallotta az ég ezt, s oly kedves lett neki az ének, hogy a hajókat is már csak egyre szelídebben ringatta. A gyermek éjjel aludt, Napközben pedig a vízzel játszott. Érezte az ég törődését, s egy szép nap, mikor egy halászbárka felé sodorta a víz hallgatózni kezdett. A tengerészek siralmait hallgatta, s mivel közülük valónak érezte magát, szerette volna nekik megadni a békességet, s a halászat örömét. Ekkor susogva énekelni kezdte a legszebb dalt amit csak a széltől hallott, s a tengerészeknek ezentúl mindig volt hal elegendő, és a viharok is elkerülték őket. Mindenki jól járt a gyermekkel. A tengeri halak magjukat áldozták a halászoknak, a halászok ellátták asszonyaikat és összecsipkedték a gyöngyöket, amiket a piacaikon nagy értéken tudták eladni. Hanem a mélységet és a csillagokat nyugtalanította ez a rend és összeültek a nagygöncöl rúdja mögött tanácskozni. Így szólt a mély. ,,Nem hullik semmi mostanában fentről az ölembe”, mire a csillagok folytatták ,,Mi lesz ha megkoronázzák? Ki fog ránk nézni?”. Végül eldöntötték. A feje tetejére állították a tengert és az eget, nagy vihart támasztva vele. De ezzel a viharral már a fiú nem tudott megbirkózni, bizony menekülnie kellett. Lelkét rábízta egy kis madárra, s testét a tengernek adta, hogy kimenekítse az embereket.

Szállt, szállt a madár, csőrében vitte a gyermeket a legszebb dallal, egészen a puszta közepéig, és ott szabadon engedte. Hanem ott már a csalogány szaladt bele a pusztába énekével a puszták népét kápráztatva tovább, eldöntötte, az ő fülüknek fog kedveskedni ezentúl.